Felhasználók

· Online vendégek: 1

· Online tagok: 0

· Regisztráltak: 2
· Legújabb tag: gunnar19

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Üzenőfal

Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Még nem küldtek üzenetet

A vándorló kövek rejtélyei

A rejtélyes vándorló kövek rendszeresen nekiindulnak, de a lassan már 40 éve tartó vizsgálatuk alatt még senkinek sem sikerült mozgás közben is megfigyelnie a nem egyszer több száz kilós köveket, így nem véletlen, hogy számtalan legenda és magyarázat született a Halál-völgy eme hátborzongató titkára.

Bár a kövek állítólag csak 2-3 évente vándorolnak, felületüktől függően egyenes vagy kacskaringós pályát írnak le. A nyomok 3-4 évig maradnak meg, és ezek alapján azt feltételezik, hogy a közeli helyekről a síkságra kerülő kövek mintegy 20 km/h sebességgel csúszhatnak. Az is bizonyos, hogy a vándorló sziklák mozgása csak az itt előforduló speciális körülmények együttes hatása révén lehetséges.



Rejtély a Versenypálya-síkságon



A Halál-völgyben többfelé is megfigyelték már a mozgó köveket, de a jelenség mégis leginkább az úgynevezett Versenypálya-síkságra (Racetrack Playa) jellemző, amely egy időszakos tó medre a Panamint-hegység északi részén. Ez a 4500 méter hosszúságú, pár centiméteres darabokra töredezett agyagréteggel borított síkság szinte teljesen vízszintes. A két vége között alig 40 mm a magasságkülönbség, így a ritka esőzésekkor a közeli hegyoldalakról alázúduló víz rövid ideig megmaradó, sekély tavat alakít ki. A hegyekben jóval hevesebb esőzések időnként 10-50 centiméteres laza szikladarabokat,(vitorlázó köveket) sodornak magukkal, amelyek aztán a szélfútta síkságon minden átmenet nélkül rejtélyes vándorlásba kezdenek.




Nem egy vándorló dolomittömb súlya akár a 300 kilogrammot is elérheti, míg a maguk után hagyott nyomok hossza nem egy esetben 900 méter volt.
Nem csoda hát, ha a rejtélyes jelenség mibenléte hamar találgatásokra, hajmeresztő magyarázatokra adott alapot. Az elmúlt évtizedekben különböző elméletek láttak napvilágot, a helyi idegenvezetők által terjesztett, emberfeletti erejű mókusok fészekrakásának gondolatától kezdve a különös gravitációs, mágneses anomáliákkal kapcsolatos elméleteken át egészen a természetfeletti (értsd: a Halál-völgyben elhunytak szellemei) vagy akár a földönkívüliek által előidézett okokig.

A vita azonban még nem dőlt el, és természetesen a tudósok, geológusok a természetes magyarázatokat részesítik előnyben. Ugyanakkor, mivel egy a Földön sehol elő nem forduló jelenségről, néha 300 kilogrammos kövekről, vagy több száz méteres nyomokról van szó, sokan nem voltak hajlandók elfogadni a természetes magyarázatot, amely szerint a kövek mozgását az erős szelek idézik elő.



Talán az időjárás viszontagságai?



Az első komolyabb kutatások 1968-ban vették kezdetüket, és megállapították, hogy az erős szél önmagában nem lehet felelős a jelenségért, ellenben a szél és a puha, sáros talaj valóban elegendő lehet a kövek mozgásban tartásához. Ám más kísérletek, amelyeknek során például repülőgépek propellereivel keltettek erős széllökéseket, hogy megmozdítsák a kősziklákat, kudarcot vallottak. Paula Messina, a kaliforniai Jose State Egyetem kutató geológusnője megerősítette, hogy a kövek különböző tényezők együttes hatására mozdulnak el, vagyis nem csak a szél szükséges a vándorláshoz, hanem a talaj állapotváltozása is. A geológusnő szerint a hegyekben bekövetkező felhőszakadások következtében nyálkás agyag sodródik a völgybe, és ezen a síkos rétegen a 100 kilométeres heves szélben a dolomitkövek képesek akár 2 m/sec sebességgel is elmozdulni. Igen ám, de a sárelmélet nem tudott magyarázattal szolgálni a kövek elindulásának (megindulásának) kérdésében. Ehhez ugyanis, mint kiderült, jóval nagyobb széllökés szükséges. Olyan, amilyet a Versenypálya-síkságon még sosem figyeltek meg.




A nyolcvanas éveiben járó John Shelton geológus, a vándorló kövek tanulmányozásának egyik úttörője, aki már 1953-ban tudományos dolgozatot jelentetett meg a témával kapcsolatban, azon elmélet híve, hogy a fagyott talajnak is szerepet kell játszania a jelenség létrejöttében. Shelton szerint a fagyos körülmények sokkal kisebb súrlódást eredményeznek, amely már lehetőséget biztosít a kövek megindulásához is. Szerinte a kicserepesedett iszapréteg magába szívja a hegyekből lezúduló nedvességet, majd az eső áztatta talaj a hideg éjszakák során 5-10 centiméter vastagságban megfagy, és másnap hajnalban a talaj legfelső rétege megolvad. Ez a „sár” iszapból és kocsonyás algarétegből áll. Létrejön tehát a kemény, fagyott iszap fölött egy csúszós felület. Shelton szerint ezen a felületen a szél már képes akár a nagyobb köveket is megindítani. Az előbbi geológus elsősorban a fagyott talajon kialakult nedves iszap elméletének híve, nem zárja ki azt a lehetőséget sem, hogy a jelenségért valójában egy vékony jégréteg tehető felelőssé. Bár a hatvanas évek kutatásai cáfolták azt a feltételezést, amely szerint a jégnek szerepe lehet a kövek mozgásában, 25 évvel később egy újabb csoport, az amerikai Hampshire College geológusának, John Reidnek a kutatásai nem zárták ki ezt a lehetőséget. Pontosabban megállapították, hogy egyes esetekben nem a sáros, hanem sokkal inkább a jeges talajon csúszhattak el a kövek.




Első pillantásra úgy tűnik, Reid és csapata elfogadható magyarázatot adott a vándorló kövek rejtélyére. E szerint valóban egy vékony jégtakaró segíti a köveket az elmozdulásban, különösen azon telek alkalmával, amikor akár 5-10 centiméteres víz is összegyűlhet a Versenypálya-síkság felszínén.

Reid elmélete szerint a víz nem csak átitatja az agyagos talajt, de a hideg éjszakákon valódi jégtakarót is képez, amely ráfagy a kőzetdarab alsó, talajjal érintkező rétegére. Amennyiben az erős szelek bizonyos szögben érik a jégtakarót, a jég a beágyazódott kövekkel együtt elmozdulhat az alatta lévő nagyon vékony vízrétegen. Vagyis lényegében a víz felszínen utazó „jégtáblákba fagyasztott kőtömbökre” kell gondolnunk. John Reid szerint e nélkül a vízrétegen lebegő vékony jégréteg nélkül elképzelhetetlenül erős szelekre lenne szükség a kövek elmozdításához. Méréseik szerint legalább 280 kilométer/ óra sebességű szél kellene egy közepes, 20 kilogramm tömegű kőzet elmozdulásához, míg a nagyobb, 300 kilogrammos darabokat csak 450 kilométer/óra sebességű szél mozdíthatná el még nedves, agyagos, latyakos talaj esetén is. Lényegében tehát Reid és kutatótársainak vizsgálata minden korábbi elméletet megcáfolt. Szerinte tehát a szél önmagában nem képes elmozdítani a köveket. Ehhez nem elég még a puha, sáros talaj jelenléte sem. Ugyanígy a Paula Messina által felvázolt nyálkás agyag elmélete sem állja meg a helyét. Akkor tehát ugyanígy elfelejthetjük Shelton fagyott agyagrétegen kialakult kocsonyás algarétegének elméletét is? Ki tudja?

Azt is észben kell tartanunk, hogy a hatvanas években épp John Reid jégréteg-elméletét cáfolták meg a kutatók. Vagyis a vita még mindig nem ért véget. A tudósok, geológusok még negyvenévnyi vita után sem tudnak egységes magyarázattal szolgálni a Halál-völgy hátborzongató tikára, hiszen még senki sem látta mozgás közben ezeket a dolomittömböket, ám a vita eldöntésének egyetlen módja az lehetne, ha valaki végre közvetlenül is szemtanúja lehetne a kőzetek mozgásának, pontos és alapos műszeres méréseket végezhetne a környezetvédelmi területen ezekről a ritka eseményekről. Ráadásul, miként azt a helybéliek is tartják, talán az a legjobb, ha soha nem sikerül teljesen megfejteni a vándorló kövek rejtélyét, hiszen ez minden valószínűség szerint megszüntetné a terület titokzatosságát. Számunkra, kíváncsi olvasók számára sem marad más, mint a találgatás a kaliforniai vándorló kövek rejtélye kapcsán.



Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Még nem értékelték
Generálási idő: 0.01 másodperc
95,974 egyedi látogató